Prológus

Syasztok. 

Hát, sokat nem ér magyarázkodnom az eltűnésemmel kapcsolatban, szerintem azok, akik most ezt olvassák, teljesen mások, mint azok akik majdnem két évvel ezelőtti olvasók. Mindenesetre itt vagyok, teljesen újraformáltam az egész történetet, remélem tetszeni fog mindenkinek. 

Jó olvasást. 

Ölel,

Kanna

Gyűlölet

Őrült vigyorgásom közepette észre sem vettem, ahogy a mellőlem össz-vissz két méterre álló lány sírás közben letérdelt a fűre, kezével pedig eltakarta arcát. Valószínűleg nem akarta velem láttatni könnyeit, de azt még így is hallottam, ahogy a pár perce halott fiú nevét üvöltözte a könnyei között.

Hirtelen leemelte tenyerét a kipirosodott szemeiről. Először tekintete szerelmére szegeződött, majd ugyanolyan gyorsasággal rám. Ott volt előttem, tisztán és láthatóan. Az a pillantás, ami miatt akár meg is haltam volna, annyira látni akartam. A „menő” , a magabiztos és megingathatatlan egyéniség megtört. Végre visszakapott mindent, amit velem tett. Szenvedett. Láttam. Miattam szenvedett.

Felállt, és ahogy közelebb jött, annál inkább érezhető volta a belőle egyre jobban szivárgó düh. Pontosan tudtam mit fog tenni, mit akarna tenni, miért nem teszi meg. Mindent. Egy nyitott könyvet olvastam. Olyan volt, mint egy anyatigris, akinek elvettem a kisgyerekét. Nem tudta, hogy most rögtön öljön-e meg,vagy először a kicsit vegye ki a kezemből. Ő sem tudta, hogy utolsó erejével is barátját pátyolgassa, vagy végezzen gyilkosával.

Amint elért hozzám, az első mozdulata az volt, hogy megpofozott. Aztán, mintha elszállt volna belőle a harag, a tanácstalanság átvette a helyét, tekintete tele volt megválaszolatlan kérdésekkel.

–  Miért csináltad ezt?  –  sírta el magát mondata közben. Kicsit vártam, amíg összeszedi magát, csak azután válaszoltam neki. Pár perc pityergés után erőt vett magán, majd újra ugyanaz az ábrázat tükröződött arcán.

–  Számít az, hogy mit mondok?

–  Igen. Nem úgy volt, hogy hárman visszamegyünk?

–  Te tényleg elhitted ezt a sületlenséget?  –  nevettem fel.

–  Nagyon is reménykedtem benne...

–  Amíg te itt romantikáztál egy vadidegennel, én felnőttem. Nem vetted észre, hogy teljesen vak lettél? Mi vesz minket itt körül?

–  Én lettem vak? Most szúrtál le egy embert! Most öltet meg azt akit szerettem! Egy szörnyeteg lettél! Hidd el nekem, rosszabb vagy mint régen.

–  Tudod, talán nem is baj. Bevallom, teljesen kifordultam magamból, viszont ez felnyitotta a szememet és megtanított arra, hogy mit csináljak azokkal, akik nekem ártanak.

–  Mit ártott neked ő? Nem is ismereted!  –  Az utolsó szónál úgy kiakadt, hogy szinte már visongott.

–  Ő semmit, viszont te annál inkább. Pokollá tetted az életem. Kicsit veled is megismertettem azt, hogy mit szenvedtem át éveken át, nap mint nap.